Mindenki keresztül megy valamin - Az első tapasztalatok
2018. március 13. 16:00

Mindenki keresztül megy valamin - Az első tapasztalatok
Kevin Love, az NBA csillaga személyes tapasztalatairól számol be, személyes eseményeken keresztül.
Eltelt néhány nap. Jól ment a játék, de valami rámnehezedett.
 
Miért érdekelt annyira, hogy megtudják az emberek?
 
Ez egy jelzés volt. Azt hittem, hogy a pánikrohammal túl vagyok a nehezén. Pont az ellentéte történt. Mostanra annyi kérdés maradt, hogy miért történt – és miért nem akarok erről beszélni.
 
Hívjuk stigmának vagy félelemnek a bizonytalanságtól – számos dolognak hívhatod – de ami miatt aggódtam, az nem csak a saját belső küzdelmem volt, hanem az is, hogy milyen nehéz erről beszélnem. Nem akartam, hogy az emberek kevésbé megbízható csapattársként tekintsenek rám és az egész visszatért a forgatókönyvhöz, ami alapján felnőttem.
 
Új és eléggé zavarbaejtő terület volt ez számomra. Egy dologban azonban biztos voltam: nem tudom elrejteni, ami történt és megpróbálni továbblépni. Akármennyire is akarta egy részem, nem engedhettem meg magamnak, hogy elutasítsam a pánikrohamot és mindent, ami alatta rejlik. Nem akartam, hogy ezzel kelljen élnem, pláne, hogy rosszabbodhat. Ezt tudtam.
 
Csináltam tehát egy látszólag apró dolgot, ami naggyá vált. A Cavs segített nekem terapeutát találni, akivel időpontot egyeztettem. Itt meg kell állnom és el kell mondanom, hogy én vagyok az utolsó ember, aki ezt gondolta, hogy terapeutához fogok járni. Emlékszem, hogy amikor két-három éve játszottam a ligában, egyik barátom megkérdezte, miért nem járnak az NBA-sek pszichológushoz. Kigúnyoltam az ötletét. Nem létezik, hogy közülünk bárki beszélne velük. 20 vagy 21 éves lehettem és a kosárlabdával nőttem fel. És kosárcsapatokkal? Senki nem beszélt arról, mikkel küzdenek belül. Emlékszem, hogy gondolkoztam, mik a problémáim? Egészséges vagyok. A megélhetésért kosarazom. Miért kéne aggódnom? Még sosem hallottam profi sportolót a mentális egészségről beszélni és nem én akartam lenni az egyetlen. Nem akartam gyengének látszani. Őszintén nem gondoltam, hogy szükségem van rá. Mint ahogy a forgatókönyv mondta – oldd meg egyedül, mint ahogy mindenki körülötted.
 
De ez különös, ha belegondolsz. Az NBA-ban profikkal készülsz, hogy finomhangold az életed megannyi területét. Kapitányok, edzők, táplálkozási tanácsadók voltak jelen az életemben. De egyikük sem tudott úgy segíteni, ahogyan szükségem lett volna rá amikor a földön feküdtem levegőért kapkodva.
 
Ennek ellenére szkeptikusan mentem első találkozómra a terapeutámmal. De meglepett. Egy dologgal biztosan: nem a kosárlabda volt a központban. Megérezte, hogy nem az NBA volt a fő indokom arra, hogy ott voltam aznap, ami frissítően hatott rám. Rengeteg kosárlabától távol álló dologról beszélgettünk és rájöttem, hogy milyen sok behatás ér olyan helyekről is, ahonnan nem számítanánk rá, amíg a dolgok mélyére nem nézünk. Úgy gondolom könnyű azt feltételezni, hogy ismerjük önmagunkat, ha egyszer kicsit mélyebbre megyünk, csodálatos mennyi felfedezésre váró dolgot találunk.
 
Azóta minden egyes alkalommal találkozunk, amikor otthon vagyok – havi néhány alkalommal. Decemberben történt az egyik legnagyobb áttörés, amikor Carol nagymamámról beszéltünk. Az egyik tartópillére volt a családunknak. Velünk lakott, amikor felnőttem és olyan volt számunkra a testvéreimmel, mint egy szülő. Olyan nő volt, akinek minden gyermekéről voltak ereklyéi a szobájában – képek, díjak, levelek a falra tűzve. Az egyszerű értékek embere volt amit becsültem benne. Vicces volt, amikor egyszer adtam neki egy pár Nike cipőt és annyira örült neki, hogy utána évekig hívogatott, hogy megköszönje.
 
Amikor bejutottam az NBA-be, már idős volt és nem is láttam olyan gyakran, mint azelőtt. A hatodik éveben a T-Wolves-nál Carol nagyi kitalált, hogy meglátogat Minnesota-ban Hálaadáskor. Aztán közvetlenül az utazás előtt kórházba került. Törölnie kellett az utat. Gyorsan romlott az állapota és kómába esett. Néhány nappal később pedig elhunyt.
 
Nagyon megrázott a dolog. De nem igazán beszéltem róla. Egy idegennek beszélni erről megmutatta, mennyi fájdalmat okoz még mindig a dolog. Mélyebbre ásva rájöttem, hogy az fáj igazán, hogy nem tudtam tőle rendesen elbúcsúzni. Nem igazán volt lehetőségem bánkódni és rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem beszéltem vele eleget az utolsó néhány évben. Elnyomtam az érzelmeimet mióta elment és azt mondtam magamnak, hogy a kosárlabdára kell koncentrálnom. Majd később foglalkozom vele. Légy férfi.
 
Az ok, amiért most a nagymamámról beszélek neked, nem is igazán róla szól. Még mindig nagyon hiányzik és talán még szomorú is vagyok egy módon, de el akartam ezt mesélni neked, hogy lásd, mennyire felnyitotta a szemem, hogy erről beszéltem. Ez alatt a rövid idő alatt, amennyit a terapeutával töltöttem, láthattam az erejét a dolgok hangos kimondásának. És ez nem valami varázslatos folyamat. Ez rémisztő és kínos és nehéz, legalábbis számomra eddig az volt. Tudom, hogy nem oldja meg a problémákat annyi, hogy beszélsz róluk, de idővel megtanultam, hogy talán jobban megérted azokat és könnyebben kezelhetővé válnak. Nézd, nem mondom, hogy mindenki járjon pszichológushoz. A legnagyobb lecke számomra november óta nem a terapeutával kapcsolatos – hanem, hogy szembe kellett néznem azzal, hogy segítségre van szükségem.

Folytatjuk.

forrás: theplayerstribune.com

Küzdősportban támogatónk a profight.hu