- 1968-ban indult a Svéd fővárosban Stockholmban az első taekwon-do iskola, én abba a klubba iratkoztam be, s így - az egyik legelső tanítványként - a svéd ITF taekwon-doban alapító tagnak számítok. Egy fantasztikus technikai tudású és kőkemény szigorral oktató hat danos - korábban a dél-koreai hadsereg különleges egységeinél kiképzőtisztként dolgozó - Lee Joo Suh mester keze alatt tanultam és ott szívtam magamba először a valódi harcos-tradicionális taekwon-do alapjait. (Itt említeném meg, hogy mivel Choi Hong Hi stílusalapítónk eredetileg a dél-koreai hadsereg kétcsillagos tábornoka volt, ezért a kezdetekben a taekwon-dot is a hadseregben, elsősorban a parancsnoksága alá tartozó elit egységeknél oktatták. Így az 50-es és 60-as évek folyamán, sőt egészen a 70-es évek elejéig a nyugati világban a stílus elnevezéseként még sok helyütt egyszerre használták a taekwon-do mellett a „Military Karate" azaz a katonai karate elnevezést. Ez utóbbi kiegészítő jelző azután a későbbiekben fokozatosan lekopott a és a 70-es évek végétől már önállóan a taekwon-do elnevezés épült be a köztudatba és vált világszerte ismertté.)
- A svédországi központi edzőteremben még természetes volt, hogy „hard" illetve „full contact"-ban kellett dolgoznunk! Nem csak a versenyek, de még a gyakorló küzdelmek is kegyetlen erővel folytak - minimális védőfelszerelés használata mellett. A fájdalmakat és sérüléseket (amikből mindannyiunknak elég gyakran kijutott) aztán zokszó nélkül viselnünk kellett. Aki kényeskedett, nyavalygott, nem tette oda magát igazán kőkemény hozzáállással az edzésen és a versenyeken, azt nem csak a csapatból küldte el a mester, de egyúttal a taekwon-donak is búcsút mondhatott. Kellő utánpótlás és új jelentkező pedig mindig akadt bőven. Éveken keresztül voltam a svéd válogatott tagja, sokat versenyeztünk, törtünk, bemutatóztunk és Skandinávia szerte sokhelyütt népszerűsítettük a stílust. 1977-ben települtem vissza Magyarországra, hogy Choi Hong Hi alapítónk megbízásából megalapíthassam a magyarországi taekwon-dot.
- Harcművészet és zeneművészet. Létezik-e köztük kapcsolat?
- Annak idején olvastam egy érdekes ripotot, mely Oyama nagymesterrel, a kyokushin karate megalapítójával készült - és akinek egyébként mindig is nagy tisztelője voltam. Oyama nagymester szerint a zene, a tánc és a karate „rokon lelkek" és ő pl. a ritmusérzéket mindig is az egyik legfontosabb küzdelmi tényezőnek tartotta. Ugyanis az ellenfél mozgásritmusára ráhangolódva, azt kiszámítva lehetünk csak képesek a legmegfelelőbb pillanatban közbetámadni és győzni. Pl. a magas szintű formagyakorlatok sem követnek mindig egyenletes mozgást, hanem bizonyos helyeken előírásszerűen hol gyorsítani vagy lassítani kell, ezért akiben nincs meg a tökéletes ritmusérzék, az nem fog tudni boldogulni. Egyébként fiatal koromban állítólag egész jól tudtam táncolni (pl. akár rock and roll-t is), s mivel nem volt bennem semmiféle mozgásgátlás, lazán át tudtam venni és lekövetni bármilyen új, akár egészen fura mozgásformát is. Ezt a képességemet kamatoztattam aztán később a taekwon-do mozgásanyagában... Aki mozgásmerev és gátlásos, s ezért feszült és görcsös mozgású, az nyilván a harcművészetben sem fog tudni boldogulni.
- Mint a töréstechnika jeles képviselőjének, mi erről a véleménye: A keramit tégla törése például befolyásolja-e az ujjak mozgékonyságát? A zenésznek az ujjai a fontos munkaeszközét jelentik..
- Egyszerre soha nem csináltam a kettőt. Nem hiszem, hogy egy virtuóz gitárszóló előtt kifejezetten jót tenne az ujjaknak a téglatörés, viszont nekem valószínüleg szívós lehet a csontszerkezetem, mert még a leg-eszementebb töréspróbáknál sem tört el soha a kezem, bár zúzódásaim és izületi sérüléseim azért gyakran voltak. Hozzá kell tegyem, a nehéz törésgyakorlatokat nem árt jóelőre megalapozni. Az én harcművész generációm annak idején úgy nőtt fel, hogy még az utcán járva is mindenütt edzettük az öklünket, külső-belső tenyérélünket stb.. Ha lehetőségünk adódott, ütöttünk kerítést, vasat, villanypóznát, utcakövet, otthon a lakásban a falat, parkettát vagy az ajtófélfát, az építkezéseken és bontásokon meg törtük a cserepet, a téglát és a betont. Mi nem kíméltük magunkat és folyton kerestük a nehezebbnél nehezebb kihívásokat. Mai ésszel visszatekintve sok mindent értelmetlenül túlzásba is vittünk a fiatalság hevében, mint pl. szál ellenében rápróbálni a deszkákra és hasonlók. Ide tartozhatna akár a sárga keramit járdaszegély tégla törése is, bár ez rengeteg gyakorlás és többszöri próbálkozás után végül mégiscsak sikerült...
- Visszatérve az alapgondolathoz, a magam részéről tehát soha nem vegyítettem a sportot a zenével, s néhány nap regenerálódást általában hagytam a nehéz törésgyakorlatok és a fellépéseim között. Soha nem kedveltem a feltünősködést és nem szerettem azt sem, hogy holmi „csodabogárnak" tartsanak. Nem akartam egyszerre híres gitáros taekwon-dos lenni - csak az éppen aktuális helyzetben vagy gitáros, vagy taekwon-dos. Amikor zenéltem, nem akartam a színpadra vinni a taekwon-dot és fordítva sem: a taekwon-dos tanítványaim előtt sem produkáltam magam a gitárral, tehát mindent csakis a maga helyén és idejében.
- Pedagógusként és edzőként dolgozott és dolgozik ma is, hiszen jelenleg taekwon-dosokat tanít, de oktatott annak idején zeneművészeti szakközépiskolában is. Mennyire kellett tanárként stílust váltani?
- Már évek óta kizárólag a taekwon-doval foglalkozom, így a zenetanári pálya számomra már a múlt, de ezek a területek egymástól mindig is homlokegyenest különböztek, hiszen a zeneoktatás világa a kőkemény harcművész edzésnél fényévekkel szelídebb valami. Ennek ellenére fiatalabb koromban úgy éreztem, hogy ennek a kettőnek az egyidejű művelése teremtheti meg bennem azt a belső harmóniát -a Jin és a Jang elve alapján-, amire szükségem volt. A harcművészetben lakozó természetes keménység és szükségszerű agresszívitás a zene lágyságával kiegészítve volt tehát az alapkoncepció. A kettőnek az egysége mindenképp kiegészíti egymást és alkotja együttesen azt a bizonyos „arany középutat", amelyről Buddha is beszél.
- Elismerik, tisztelik akár jelen van, de akkor is, ha várják valahová. Az idő halad, gondolkodott e rajta, kinek adná majd át ennek a szövetségnek vezetését? Óriási felelősség ez!
- Ön az első, aki ezt megkérdezi tőlem, ugyanis jelenleg még igencsak jó erőben vagyok, tele aktívitással, energiával, dinamizmussal és a szövetségünk jövőjével kapcsolatos nagy tervekkel. Tehát az utódlás kérdése -mint olyan- nálam egyenlőre aktuális kérdésként még egyáltalában nem merült fel. Viszont, ha már így szóba hozta, annak idején megkérdezték ugyanezt az irányzatunkat alapító Choi Hong Hi nagymestertől is (aki akkor szintén épp 64 éves volt), de őszintén megmondom, ahogy akkor ő sem, úgy én sem tudnék itt és most egy konkrét személyt megnevezni - ha erre volna kíváncsi. Valószínűleg a megfelelő időben az élet meghozza majd a megfelelő választ az utódlás kérdésében is, hiszen sok nagytudású és tehetséges mesterünk van a Szövetségben. Ha majd már nem leszek, természetes, hogy választani fognak a jövőben egy új vezetőt. Az aztán már más kérdés, hogy milyen szerepet szánnak majd neki és ténylegesen hányan fogják őt követni! Valószínűleg az egyértelmű vezetőként elfogadott alapító mesterek generációjával együtt idővel ki fog halni az „egyszemélyes vezér" státusza is.. Ahogy a külföldi példákon is láthatjuk ez egy igen szomorú tendencia. A valóban karizmatikus és a stílusukat egykor
„vas-kézzel" irányító és oszthatatlan egységben tartó alapító nagymesterek halála után az őket követő önjelölt vezetők hatalmi harcai nyomán egymás után bomlanak fel és osztódnak egyre több részre és öltenek egyre meggyengültebb formát ezek az iskolák.
- A magyarországi viszonyokat tekintve, azok a jelenlegi mesterek pl., akik az én közvetlen tanítványaimként, vagy akár a tanítványaim tanítványaként -vagy azok tanítványaiéként stb. kezdték el a taekwon-dot, a senioritás elve alapján még egyértelmű, hogy elfogadják a döntéseimet, ahogyan annak idején én is elfogadtam az én mesteremét és ő is az ő mesteréét. A magam részéről azonban azt tartom, hogy ezzel a megszerzett tekintéllyel soha nem szabad visszaélni! Tekintély elv ide-vagy oda, hozzá kell tegyem, hogy én minden fontos szövetségi döntést le szoktam egyeztetni a helyetteseimmel, emellett kikérem és messzemenőkig figyelembe veszem a témában érintett mesterek véleményét is. Lényeges, hogy nemcsak a mestertársakat, de a tanítványokat is éppúgy tisztelem és megbecsülöm, ahogy ők is engem. Elvem az, hogy nem ők vannak énértem, hanem én vagyok őértük. Nekem ez a küldetésem és ez egy nagyon nagy felelősség! Ahogy a taekwon-do eskü 2. pontja is kimondja: „Tiszteletet adok mesteremnek és valamennyi társamnak" Tehát itt övfokozati hierarchiától függetlenül a lényeg a valamennyi szón van! Ez minden személyes jókapcsolat, illetve eredményes munkakapcsolat alapja egy hatékonyan működő szervezetben. Ettől függetlenül igen valószínű és félő, ha utánam egyszer majd olyan vezetőjük lesz, aki nem eleve az alapító mestere mindenkinek, hanem közülük kerül ki -tehát mondjuk klubtársként velük egyivású és velük együtt kezdett el taekwon-dozni, netán később kezdte az edzéseket mint ők, tőle már biztosan sok mindent nem fognak elfogadni.
- Mindenesetre ezidáig én nem tudok egyetlen olyan irányzatról sem, ahol egy karizmatikus vezetőt még egy ugyanolyan karizmatikus és mindenki által egyformán elfogadott vezető követhetett volna az elnöki poszton, aki éppolyan egységben megtarthatta és vezethette volna a megörökölt szervezetet, mint alapító elődje. Ez pedig, ahogy nemzetközi szinten is mindenütt tapasztalható: az egyértelműen adott és elismert vezető elvesztése és hiánya sajnos már eleve magában hordja a bomlás és széthúzás csíráját. Valószínűleg egyszer majd utánam is valami más irányítási forma fog következni a hazai taekwon-doban, ezért most csak őszintén remélni tudom, hogy ez az általam oly sok munkával és törődéssel létrehozott és számomra oly kedves szervezet mindvégig meg tudja majd őrizni a jelenlegi egységét és azt az általánosan jó, úgymond „családias" hangulatát ami szövetségünket immáron 35 éve jellemzi.
- 1977 óta vezeti a magyar szövetséget. Van-e még Európában olyan kolléga, aki ennyi idő óta aktívan edz és egyúttal vezeti is országa szövetségét?
- Nincs, mi magyarok vagyunk az utolsók. Öröm, s a Jóistennek hála, hogy jó testi-lelki egészségemnek köszönhetően bírom a fizikai terheléseket.. Olyan külföldi mester kollégáról nem igen tudok, aki az én koromban - 64 éves vagyok - még aktívan taekwon-dozna, olyat meg pláne nem, aki tényleges klubedzéseket is vezetne. Az én korosztályom általában már csak irányító, illetve adminisztratív szerepet vállal, és távol tartja magát a fizikai gyakorlatoktól, én viszont gyakorlati emberként továbbra is végigcsinálom az edzéseket.
- S mi ehhez kívánunk további jó egészséget!
 |
 |
