Harcosok étrendje
2013. április 14. 16:40

Harcosok étrendje
Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam-e ezt a recenziót, de végül a bennem munkáló „romantikus ösztön" győzedelmeskedett. Úgy vélem, olvasóim túlnyomó többsége ismeri Ori Hofmekler - immár magyarul is olvasható - könyvét, a Harcosok étrendjét. Azok kedvéért, akik most találkoznak vele először, dióhéjban annyit mondhatok, hogy ez a táplálkozás egy ciklikus megközelítése, amely az alulevési és túlevési táplálkozásfázisokat tömöríti egy már-már életmód jellegű rendszerbe.
Írásom előfeltételezi a könyv ismeretét. A rendszer alapelveinek rövid összefoglalása itt található, aki azonban bővebb információt szeretne kapni a mű princípiumairól, hátteréről és gyakorlati hasznáról, az keresse fel a fordító magyar nyelvű honlapját.

Jelen írás célja, hogy a kritikai gondolkodás jegyében felvillantsa a könyv belső bizonytalanságait, ellentmondásait és visszásságait. Hangsúlyozom, nem vagyok táplálkozástudományi szakember, ezért kritikámban olyan megállapításokra szorítkozom, melyek a laikus, de gyakorlott olvasó számára azonnal szemet szúrnak. Azt látom magam körül, hogy az irányzatnak rendkívül sok a híve, ez pedig beszédes. Nem látok bele az életvitelükbe, hogy mennyiben tartják be a rendszer utasításait, illetve milyen mértékben formálták azt a maguk képére. A mozgalom népes tábora mindazonáltal azt a feltevést látszik alátámasztani, hogy az Ori Hofmekler által vázolt módszer működőképes. Írásom gondolatébresztő, nem provokációnak szánom és a legkevésbé sem szeretném felbőszíteni azokat, akik kézzelfogható előnyeit megtapasztalva sikerrel építették be életükbe.

Amikor tudomást szereztem a műről, nagyon lelkesen kerestem a könyvvel kapcsolatos reflexiókat az interneten, és mivel nagyon sok pozitív véleménnyel, beszámolóval találkoztam, eldöntöttem, hogy magam is mindenképpen elolvasom majd.

Harcosok étrendje
Harcosok étrendje

Bizakodva meséltem apámnak az akkor még felületesen ismert elvekről. Ő erre mosolyogva megkérdezte, hogy mi ebben az új. Hiszen évtizedekig ő is így táplálkozott, amikor egész nap dolgozni kellett és csak este volt idő az étkezésre. Ilyenkor egyedül végzett egy kiló húsból készült pörkölttel, utána pedig elővette a szalonnát, levezetésnek. Az ő esete bizonyosan nem egyedi.

Egy barátomtól megkaptam a könyvet és akkor ért a hidegzuhany. Ez egy olvashatatlan könyv. „Amerikai, igen amerikai." Egyik általam nagyra becsült professzoromtól egy életre megtanultam a leckét: a szart is olvasni kell. Igen, hiszen sokat lehet tanulni belőle. Eltökéltem, hogy mindenképpen elolvasom, akármilyen is. Flóra már nem volt ilyen kitartó, képtelen volt végezni a könyvvel.

A könyv olvashatatlansága alatt elsősorban a retorikára gondolok. A tartalom kirívóan egyenetlen, hullámzó. Az volt az első benyomásom, hogy talán nem is egy szerző tollából származik. Ez a probléma abból adódik, hogy nehéz eldönteni, kinek is szól a könyv. A szerző láthatóan túl sok rétegnek célozza írását. Ebből adódik, hogy a nehezen olvasható táplálkozástudományi szakszöveg ötletszerűen vegyül el a felszínes vulgárfilozófiai ömlengéssel. A hétköznapi fogyókúrázó vagy sportoló az előbbiből nagyon keveset ért, míg a szakértő nem dől be az utóbbinak. Be kell vallanom, ezeket a passzusokat magam is nehezen értettem, sok információnak utána kellett néznem, pedig olvastam már a táplálkozásról egysmást. Ezt Hofmekler is megsejthette, hiszen többször is felkéri olvasóit, hogy először csak a könnyebb, előírásszerű részeket olvassák, azután pedig fokozatosan haladjanak a bonyolultabb leírások irányába. Szó szerint lebeszéli az olvasót, hogy elolvassák a könyvét. Számomra ez meglehetősen sértő, de meg tudom érteni, hiszen ez olyan amerikai. Véleményem szerint kifogásolható, ha az író ennyire lekicsinyli olvasótáborát. A Paleolit táplálkozás vitathatatlan érdeme, hogy stílusa egyáltalán nem ilyen göröngyös, a tudományos tartalmat ügyesen elegyíti mondanivalójával.

Az író - számomra legalábbis szokatlan módon - amellett, hogy előszeretettel vagdalkozik táplálkozástani, biológiai és biokémiai szakkifejezésekkel (a köznyelv ezt nevezi parasztvakításnak), állításait nem hivatkozza le, pedig ezzel elkerülhető lett volna a fent említett plurális szerkesztés. Az érdeklődő ez esetben szabadon eldönthetné, hogy elolvassa-e a lábjegyzetet vagy végjegyzetet. Ezzel a módszerrel ki lehetett volna küszöbölni, hogy minduntalan megtörjön a mű szerkezete. A hivatkozások bevezetésével ellenőrizhetőek lennének a szerző állításai, nyomon követhető lenne megalapozottsága és az érvelés is szilárdabb lenne. Így könnyebb lenne felfejteni, kontextusba állítani az argumentumokat. Igaz, a könyv végén található egy bibliográfia, de a hivatkozásrendszer hiányában ez kevéssé használható. Hiányzik a „miről" és a „mihez képest."

Külön fejezet foglalkozik egyéb diétákkal. Bár az időszakos böjt módszere nem új keletű elgondolás, hiszen már a huszadik század derekán is születtek ilyen témájú tanulmányok, a szerző mégis forradalminak látja elméletét. Kissé helyteleníthető, hogy rendszerét a közismert diétákkal állítja szembe. Legalább a 2007-ben napvilágot látott második kiadás foglalkozhatna a többi hasonló metódussal operáló táplálkozási irányzattal, mint az Eat stop eat, LeanGains vagy a Feast/Fast. Ez nem csorbítaná az elmélet érdemeit, de hitelesebb lenne ezzel a kis betoldással.

A stílus, a megfogalmazás is esetleges. Már a könyv elején szembesültem ezzel, ezért váltottam az eredeti angolra. Meglepve tapasztaltam, hogy az angol verzió sem mentes ezektől a hiányosságoktól, először ekkor tettem le a könyvet. De nem vagyok az a feladós fajta. Mindenesetre a magyar fordítás nem sokat javított a helyzeten. Értékelem a fordító háttérmunkáját és erőfeszítéseit, de azt gondolom, a magyar nyelv ismeretének hiányát nem lehet lelkesedéssel pótolni.

Továbbra is a retorikánál maradva szót kell ejtenem a háttérről. Korunkban „anything goes." A társadalom a nagy szabadságban meglehetősen talajvesztett, kiüresedett, ezért fogódzókat keres. Ebből a célból az emberek nem először közelítenek az antikvitáshoz, a megújulás, új inspirációk reményében. Azonban ez a törekvés még sohasem nyilvánult meg olyan sekélyességben, mint napjainkban. Az antik korok felé fordulás marketingeszközzé alacsonyodott. A Harcosok étrendje is ezt a vonulatot lovagolja meg. Ez nem kirívó eset, a Fegyencedzés és a Paleolit táplálkozás is ebbe a sorba illeszkedik. Egy korábbi írásomban már górcső alá vettem a Fegyencedzés ez irányú következetlenségeit. Sajnos, ha lehet, itt még rosszabb a helyzet. Az antik táplálkozást taglaló fejezete finoman szólva felszínes. A szerző gondosan kerüli a konkrétumokat. Ez nem is lenne baj, komolyabb probléma, hogy az ókoriak bizony nem úgy táplálkoztak, ahogy azt Hofmekler szeretné, tézisei alátámasztása érdekében. Talán írok erről a közeljövőben. A vonatkozó fejezetben meglehetősen csapong a görög, római és újkori példák között. Nem különíti el, hogy most rabszolgákról, katonákról, közemberekről, vagy az uralkodó rétegről beszél. Azt hiszem nem meglepő, hogy a különböző osztályok képviselői mindig is eltérő étrenden voltak. Itt különösen hiányoznak a megalapozott források. Azt hiszem, az ókor emberei is akkor ettek, amikor éhesek voltak, illetve amikor volt rá idejük. Akkor ettek, amikor volt mit enni és azt ették, ami van. Természetesen ez nem ennyire egyszerű.

Még mindig a felszínes rétegnél maradva lépjünk tovább a vulgárfilozófiához. Az ember ritkán találkozik ennyi blődséggel egy helyen: ébresszük fel a harcos ösztönt, dögevő ösztön, romantikus ösztön. Ezek a szakaszok biztosan nem azoknak szólnak, akik értették a bonyolult, de igazolatlan táplálkozástani eszmefuttatásokat. Feelinges nem? Ha Hofmekler kíváncsi arra, hogy mi a romantika, szerintem jobban teszi, ha Byront, Shelley-t és Schillert olvas. A Fegyencedzésben is van egy ehhez hasonló tendencia, amely ott - szerény véleményem szerint - eléri célját, lelkesítő, motiváló hatással bír és megmarad a jó ízlés keretei között. Itt azonban ez számomra inkább taszító dagályosság. Viccesnek találtam, hogy a vegetáriánus szerző érvel a ragadozó ösztön mellett. Menj és vadássz le egy... salátát?

A formai aggályaim után, néhány szó a módszerrel kapcsolatos kételyeimről. Mégis mitől működik? A Harcosok étrendjének, még olvasatlanul az volt számomra a legnagyobb vonzereje, hogy egyszerűnek tűnt. Nappal együnk nagyon keveset, kerüljük a szénhidrátokat, amennyire csak lehet, este pedig lakmározzunk. Amint kiderült, ez koránt sincs így. Ez egy nagyon nehezen betartható és nagyon bonyolult módszer. Kételkedem, hogy van-e olyan diétázó, aki szigorúan betartja az alapelveket. Sokkal valószínűbbnek tűnik számomra, hogy csak nagy vonalakban tartják be, akik eszerint élnek. Így is működhet.

Mivel napközben nem visznek be nagy mennyiségű táplálékot, ezért kalóriadeficit jön létre (kevesebb összkalória). Ez könnyen magyarázhatja a sikert. Ehhez még hozzá kell venni, hogy az egész napos alulevés során a gyomor bizonyosan összeszűkül, ami kevesebb bevihető táplálékot jelent az esti lakoma alkalmával. A sorrendiség is fontos. Ha egy nagy adag salátát veszünk magunkhoz, utána már kevesebb kenyér fér belénk. A jutalom: éberség, élénkség, jobb közérzet és felgyorsult anyagcsere. E tekintetben szkeptikus vagyok, intuícióm azt súgja, hogy az alulevés inkább raktározásra indítja a szervezetet, semmint égetésre.

Az alulevési fázis étkezéseivel érdemes óvatosnak lenni, hiszen könnyű itt elszállni. Ha mindig, amikor éhesek vagyunk, eszünk néhány szem gyümölcsöt, azzal játszva veszélybe sodorhatjuk az áhított kalóriadeficitet. A könyv persze sehol sem utal arra, hogy kalóriadeficittel dolgozna, inkább azt igyekszik sejtetni, hogy mindennemű jelentős megvonás nélkül lehet fogyni a „makacs zsírból." Hofmekler kritikával illeti azokat az étrendeket, melyek napi 6-8 kisebb étkezést írnak elő, mondván, hogy megterhelik az emésztést. Érdemes ezt összehasonlítani az általa javasolt mintaétrenddel... Számoljunk! Más. Számomra ijesztő volt a sok táplálékkiegészítő. Ezek többsége hazánkban elérhetetlen vagy nagyon drága (pl. az amla). Ezek között vannak olyan elképesztően bizarr dolgok is, mint pl. a tehén előteje (kolosztrum). Hiánypótló lenne egy olyan tanulmány, ami az alapvetően az amerikai igényekre vetített módszert a magyar konyha termékei felé közelíti. Biztosan lenne rá igény is, kereslet is.

A másik dolog, ami indokolja a sikert, az tudatos tervezés. Ennek nagyon nagy ereje van! A szerző többször is felhívja erre a figyelmet. Ha tudatosan megtervezzük a táplálkozást, ne adj isten egy hétre előre, az már fél siker, bármilyen rendszert kövessen is az ember.

A könyv elszórva nagyon sok értékes információt tartalmaz, erénye, hogy arra ösztönöz, kerüljük a műanyag ételeket és a kész ételek ellenében mi magunk készítsük a vacsoránkat, valamint támogatja a friss és bio ételek fogyasztását. A legjobbnak az edzéssel foglalkozó fejezetet tekintem. Sok jó meglátást és érdekes észrevételt tartalmaz, egészében véve sokkal átgondoltabb, mint a többi fejezet.

Szeretném hangsúlyozni, hogy a rendszer működőképes (ahogyan biztosan működik is) és kényelmes lehet sokaknak. Semmi bajom az időszakos böjtöléssel machináló táplálkozási mozgalmakkal. Kritikám veleje inkább a tálalásra vonatkozik, semmint az étkezésre.


Galba Zsolt
Confidence and power